Folyamatos jelenlét, kritikus összegzés – részletek egy Detre Villő interjúból

A legtöbb lehetőségem sok társalkotó összefogására a budapesti 360 szobás Flamenco Szálló tervezésnél volt (építész: Dobozi Miklós). Még nagyon hatott rám a főiskolán belém ívódott szellemiség, az építészeti tervezés elejétől kezdve mindenben részt vettem, miért pont a társművészek irányításáról mondtam volna le? A belső terek koncepciójával teljesen egybeterveztem a szükséges művészi munkákat, mindent belerajzoltam a tervekbe (az általam kívánt művek helyét, méretét, formáját, anyagát) és persze kiválasztottam hozzá az alkotókat is. Szintem ind egykori évfolyamtárs volt, hiszen velük szót tudtam érteni, ismertem őket és megbíztam bennük. Amikor annak a bizonyos zsűrinek nagy lendülettel bemutattam elképzelésemet és a megvalósításra felkért művészeket, óriási volt a megrökönyödés és az ellenállás. Én ragaszkodtam mindenhez és mindenkihez, de valószínűleg csak azért sikerült átvinni koncepciómat, mert Jánossy György volt az építész zsűritag, akinek tetszett a fellépésem, így erőteljesen pártolt.

Nagy élmény volt művészbarátaimmal dolgozni, és szinte minden úgy valósult meg, ahogy elképzeltem, persze minden művész saját alkotó szelleme érvényesült saját művében, mégis összhang volt a tejes belsőépítészet területén. Minden bútor, tárgy, felszerelés kiválasztásában részt vettem, még a tányérok, szalvéták mintáiban, színeiben is ragaszkodtam ahhoz, hogy Kókay Krisztina, aki a falburkolat frízdíszítését festette, a terítéket is megtervezze, összhangban az egész térrel. Deés Enikő tervezte a személyzet öltözékét, az ünnepélyes megnyitó virágdíszítését az utolsó asztali csokor elhelyezéséig magam irányítottam. A Flamencóba még kétszer visszahívtak – a negyedszeri felkérés a legújabb tulajdonosváltáskor már vállalhatatlan volt.

A későbbi évtizedekben változtattuk a berendezést az új igazgatóval, a beruházó tanult szakembereivel kialakult jó kapcsolat, kölcsönös bizalom ekkor még lehetővé tette a belsőépítészeti tervezés sikerre vitelét. Az egész épületet szőröstül-bőröstül sajátoménak éreztem. Az átadásig…

Manapság erre nincs eshetőség. A megrendelő nagyhatalmú, nem ismer el senki mást, főleg a tervezőt nem, hiszen ő az, aki mindent jobban tud. A tervező dolgozzon olcsón, gyorsan, mutassa meg, milyen ötletei vannak, ő viszont majd megmondja, milyen legyen. No ez kicsit hasonlít arra a rémes régi állapotra, amikor alulképzett elvtársak leptek el minden posztot, ahol dönteni lehetett. A megrendelőm ma sem feltétlenül a saját kontójára önkényeskedik, hiszen majdnem mindent bérbe adnak, az állami és önkormányzati beruházásokban pedig a mi adóforintjaink és EU-s pénzek vannak. Felesleges épületek, felesleges mennyiségben nőnek ki a földből gomba módra, maga az építés az üzlet, tehát nem egy funkció betöltése a cél. Lélektelen megbízók, szakszerűtlen lebonyolítók, képzetlen, alkalmatlan, vagy végsőkig zsarolt, sarokba szorított, elkeseredett kivitelezők között áramlik ide-oda a jutalék és a körbetartozás. A belsőépítésszel pár évente átalakíttatják profilváltás miatt, amit elődje esetleg századok múlva is értéknek tekinthető módon tervezett meg, fenntartás-karbantartás most sincs, hamar lepusztul minden. Szinte semmilyen munkám nincs meg eredeti formájában. Vagy lerobbant régen, vagy már egészen más van a helyén. A szerzői jogot csak ugatja a szakmánk. Megörökíteni, lefotózni, a terveket tárolni nincs idő, rohanunk újabb és újabb megbízatások után.

Ha van valami, amit igen utálok az utóbbi korszakban, az az, ha a munkára való felkérés elején azt kérik, hogy mutassak képeket folyóiratokból, vagy régebbi munkáimból, hogy milyen lesz a terv. Milyen „stílusú”?(!) De hiszen most kezdeném a kitalálását! Látványtervet mutatni életveszély. Más módszerek kellenek, más mélységű rajzolás, ki kell bírni a folytonos ugráltatást, megalázási kísérleteket, és nem szabad túl komolyan venni. És még erőszakosabbnak kell lenni, ha el akarunk érni valamit.

Újra és újra felmerül a vád, hogy magát a „belsőépítészetet” nem igazán oktatják. Akik jó színvonalon gyakorolják szakmánkat, kevéssé érnek rá tanítani. A belsőépítész munkája olyan mértékben igényli minden fázisában a személyes közreműködést, s a fent vázolt társadalmi környezet miatt olyan óriási időráfordítást igényel (messze a szerződésben foglaltak felett), hogy a komoly oktatói munka nem fér bele az életünkbe. Pedig tervezést csak élesben lehet tanulni – fejezte be gondolatait Detre Villő.

Őszinte, szomorú és bátor vallonmás ez, társadalmi tükörképnek is felfogható…

Gyürky András - belsőépítész