Rex-Kiss Béla: Belsőépítészetről nyílt levél….

Oktatás, avagy a kismalac és a farkas meséje.

Valaha, volt belsőépítész szakirányú képzés. A MOME-előd Iparművészeti Főiskola Belsőépítészeti Tanszékén a hallgatók ötéves képzés után belsőépítész diplomát („Belsőépítő Tervező Művész“) szerezhettek. Több mint negyven éve, a hatvanas években, nagy jelentőségű volt és a képzés nagy nyeresége, az építészet – részeként a belsőépítészeti képzésnek – bekapcsolódása az oktatásba, kiváló képviselőinek (Jánossy György, Jurcsik Károly, Szrogh György….) bevonásával.

Mégis, utólag úgy tűnik, hogy a farkas ekkor dugta be a lábát a kismalac ajtaján.

A hallgatók új földrészeket fedezhettek fel és lelkesítette őket annak ígérete is, hogy az immár építész/építőművész diploma és – később – a megszerezhető tervezői jogosultság birtokában, építész tervezőkként „házakat“ is tervezhetnek, vagy lehetnek alkotótársai építész kollégáiknak. (Megjegyzem: hajdani, kiváló elődeink belsőépítész diplomával a zsebükben is egész tűrhető alkotótársaknak bizonyultak, köszönhetően az akkori oktatásnak (is).)

A gyanútlan kismalac természetesen nem tette föl a vizet a tűzhelyre akkor sem, amikor a tanszék neve Építészeti Tanszékre változott, nevében is kifejezve az oktatás koncepciójának alapvető változását.

Pedig az építészet intervenciója kezdődött a vele egy nyelvet beszélő, hűséges szövetségese területén, melynek eredménye, mára nevét is eltörölve, a belsőépítészet szellemi és szakmagyakorlati területeinek teljes annektálása lett….anschluss!

A farkas egyre beljebb tolatott: az építészképzés dominanciája mellett a belsőépítészeti, szakmai tárgyú oktatás -csak az építészet kiegészítőjeként- másodlagos szerepet kapott. Mára a kismalac eltűnt a farkas gyomrában: a bolognai rendszer bevezetésének is köszönhetően, három éves az alapképzés, mely idő alatt a képzési időnek – bevallottan – mindössze 30 %-a belsőépítészet!!! Ez azt jelenti, hogy a hajdani öt év helyett, mindössze három évnek harmadnyi(!) ideje alatt kellene elsajátítani azt az azóta sokszorosára növekedett ismeretanyagot, mely az iskolában elsajátítandó és a „munkaerőpiacon“ szükséges feltétel a belsőépítészeti szakmagyakorláshoz, mindezt az építészet ismeret- és tudásanyagának elsajátításával együtt.

Másik állami, művészeti felsőoktatási intézményünk – a Sopron/ NYME/ AMI/

Építőművészet Szak- oktatási koncepciója, „tantervi hálója“ szinte azonos a MOME-val.

Az anyagi motívációjú, gombamód elszaporodott lakberendező iskolákról és magán, illetve alapítványi oktatási intézményekről, melyek tantervében a „belsőépítészet“ oktatásának ígérete is szerepel, nem érdemes részletesen szólni, honlapjaik önmagukért beszélnek. Az állami támogatottságú, ám borsos árú BKF-AMI – most induló – Környezetkultúra Szakán szerezhető diploma megnevezése: „Környezettervező szakember környezetprezentációs szakirányon“……(?) “Elhelyezkedési lehetőség: ….művészeti szakemberek mellett szakmai referensként, enteriőr tervezőként, belsőépítész munkatársként-kivitelezőként.“ Ezen iskolákban nem belsőépítész képzés, hanem legfeljebb belsőépítészeti ismereteknek az oktatása folyik.

Az „Őszintén az építészoktatásról“ című rendezvénysorozat első részét a MOME-n tartották. Kéretik a tudósítást figyelmesen olvasni: www.epiteszforum.hu/node/17131

Idézet: „Rámutatott arra, (az ÉpítészetiTanszék vezetője) hogy pld. Párizsban külön tanítják a belsőépítészetet, és talán Magyarországon is létre kéne jönnie egy különálló belsőépítészeti iskolának.“ Elhangzott ott, ahol a mesebeli farkas felfalta a kismalacot.

Egyébként egyetértek és a „különálló belsőépítész iskola“ ideális helyszínét sem kell keresnünk: Budapest, XII. kerület, Zugligeti út 9-25.

Munkaerőpiac

A munkaerőpiac kemény dolog. Találó neve is utal rá, itt pénzért adnak és vesznek.

A vevőt (mint munkaadót) egyetlen dolog érdekli: a munkaerőbe (munkavállalóba) fektetett, a munkaerő által termelt értékért kifizetett összeg megtérülése és az anyagiakban/pénzben közvetlenül vagy közvetve kifejezhető -munkaerő által megtermelt- haszon. A munkaerő viszont az ő, vagy munkája, maga által vélt értéke szerint igyekszik az árát megszabni a piacon. (Nem említve itt a felek egyike, vagy mindkettőjük nem profit-orientált, ún. „non profit“ típusú piaci részvételét)

A szellemi és művészeti tevékenységek, foglalkozások piacán a „termék“ járulékosan, vagy egészében szellemi, kultúrális értékkel bír, mely érték „pénzben“ nem, vagy legfeljebb közvetve becsülten fejezhető ki, de magának a tevékenységnek az „árát“ is a kereslet-kínálat határozza meg.

A munkaerő alkalmasságáról a vevő/munkaadó az „üzlet“ létrejötte előtt természetesen igyekszik meggyőződni, a tevékenység és az alkalmazás területeitől függő alapossággal.

A munkaerő rendelkezhet egy, az értékét befolyásoló tőkével: a kapcsolati tőkével, mely látens ugyan, de nagy mértékben növelheti lehetőségeit egyúttal csökkentheti is vevője realizálható hasznát, mivel torzítja a munkaerő valós értékét.

Fenti megállapításokat szakmánkra (Belsőépítészet/építészet/iparművészet) is vonatkoztathatónak tartom, melynek „piacán“ tervezőként munkaerőként szerepelünk, ugyanakkor, mint „vevők“ is, amennyiben munkatársainkat alkalmazzuk tevékenységünk során.

A belsőépítészet/építészet sajátos, szellemi/művészeti értéket létrehozó tevékenység: terméke egyrészt – tervdokumentáció formájában, materiális megvalósítási folyamat részeként – pénzben kifejezett piaci értékkel bír, másrészt azzal a szellemi/művészeti értékkel, mely mint belsőépítészeti/építészeti minőség a megvalósult „tárgyban“ realizálódik. A piacon viszont csak a tervdokumentáció, mint a „tervezői szolgáltatás“ terméke jelent realizálható értéket, az annak eredményeképp létrejövő, vagy létrejöhető szellemi minőség értéke – belátható okokból – nem.

A munkaerőpiac törvényeit nem mi szabjuk, ahhoz csak alkalmazkodni tudunk, illetve vagyunk kénytelenek.

(Ahogy alkalmazkodni vagyunk kénytelenek pld. a tervezői szolgáltatásokért járó díjban történő megállapodás szabályozásához, azaz szabályozatlanságához, lásd: MÉK-díjszámítás sztori, -szélmalomharc, -GVH, -ötmilliós bírság)

A piac változik, társadalmi, politikai, gazdasági folyamatok hatására gyakran drámaian, próbára téve a változó követelményekhez és lehetőségekhez való alkalmazkodási képességünket. Alapvető követelménye a munkaerővel szemben viszont állandó: a feladat, a munkakör ellátásához szükséges teljes körü szakmai tudás és ismeretanyag, azaz az alkalmasság, a munkaerő kreativitását, csak az adott munka- és feladatkör ellátásához kötötten, ahhoz mérten igényli.

A piacnak a munkaerő-alkalmassággal szemben támasztott további követelménye lehet -szintén munka és feladatkörökhöz kötött mértékben- a csak a praxisban töltött idő alatt, azzal időarányosan felhalmozható értéket jelentő, az igényelt tevékenység teljes köréhez, vagy annak egy szegmenséhez kapcsolt tapasztalat, jártasság és a képzés alatt megszerzett szaktudáshoz hozzáadódó, a csak a gyakorlat során megszerezhető sokrétű tudásanyag, valamint a mindezeket bizonyító és elvárt „portfólió“.

A tervezés, mint alkotó tevékenység, magas szintű kreativitást, alkotóképességet igényel, ám a tervezési folyamatban játszott szerepek, munka- és feladatkörök nem azonos mértékben dominánsak és közel sem azonos szintű kreativitást igényelnek: belátható pld. a „vezető tervező“ és a „tervfeldolgozó“ szerephez kötődő dominancia és kreativitási igény szintje közötti különbség.

A munkaerőpiac ennek megfelelően, csak az általa igényelt munkakör betöltéséhez, feladatok elvégzéséhez szükséges mértékben méltányolja, vagy akár hagyja figyelmen kívűl, a munkaerő – bármely magas szintű – alkotóképességét.

A belsőépítészképzésre hivatott és hallgatóit a munkaerőpiacra bocsátó két, művészeti oktatási intézményünk, a MOME és a NYME-AMI, egyaránt deklarálja: „…azt a célt tűzte maga elé, hogy….szakembereket képezzen. Fontosnak tartják, hogy a hároméves BA képzés után a hallgatók az építész-belsőépítész stúdiókban jól használhatók legyenek…“

Viszont egy, a MOME –n elhangzott kérdésre, miszerint mi a MOME –n végzett építészek(egyúttal, mint belsőépítészek is) sorsa, szomorú kép bontakozott ki: „Egybehangzó vélemény, hogy nem nagyon ébred föl a praxis, nem használják az itt végzetteket, miközben égető szükség lenne az innen kikerülőkre, de luxusnak tekintik ezt a fajta képzettséget.“

Véleményem, gyakorlatom tapasztalata is: a „praxis“ ébren van, a jól képzett pld. belsőépítész szakemberekre „égető szüksége“ van (lenne) a piacnak és annak részeként, az „építész-belsőépítész stúdióknak“.

(Közbevetve kell megemlítenünk három axiomát:

1. Az egyetemes építészet „hármas egységén“ belül, - építészet, belsőépítészet, tárgytervezés- speciális feladatkörükből következően önálló, egymást csak részben átfedő szakterületek, (gyakorlatban: szakágak) egymástól elkülöníthető saját tudástárral és szakmai ismeretanyaggal rendelkeznek. Ez a megállapítás a szakmagyakorlatban revelálódik és igaz bármely, építészethez köthető tevékenység, tervezési folyamat esetében.

2. Az önállóan elkülöníthető szakterületek, (szakágak) az egyetemes kultúrán belül, eltérő történeti fejlődésükből, helyzetükből és szerepükből fakadóan, saját szakmai kultúrával, hagyományokkal, szellemiséggel bírnak.

3. A kreativitás egyetemleges, univerzális, a szakterületekre vonatkozóan nem elkülöníthető, megkülönböztethető alkotóképesség.)

A piac a pályakezdők munkaerejét, szinte kizárólag egy adott szakterületen, vagy azokat átfogóan, csak alapismereteket, netán egyes területek részben átfogó szakismeretét igénylő munka- és feladatkörökben (pld. tervfeldolgozó) kívánja igénybe venni. A teljes körű és mélységű szakismereteket, magas szintű kreativitást igénylő, a tervezési folyamatban domináns szerepet játszó munkaköröket (pld. önálló tevező) a piac – érthetően – ugyan nem kínál a pályakezdőknek, viszont mindezen alkalmassági ismérvekkel rendelkeznie kell – ambíciójától függően – szakmagyakorlása során (képzésének univerzális voltából következően) a „hármas egység“ szakterületeinek mindegyikén. Mindez egyszerűsített általánosítás, a valóság ennél persze árnyaltabb:

Pld.: az építészet területén, a művészeti iskolákat végzett 20 – 30 pályakezdő „tervező művész“ hátrányban van a BME-n évente végzett, 350 főnyi, szakirányú képzettséggel rendelkező építésszel szemben, miközben a belsőépítészet területén ugyan „hiánycikk“ a képzett belsőépítész, de az „utánpótlást“ hosszú ideje nem biztosítja szakirányú képzés.

A művészeti iskolák deklarált célja a szakemberképzés. A kreativitás magas szintre fejlesztése mellett, egyidejűleg kíván a „hármas egység“ elkülöníthető szakterületeinek mindegyikén „jól képzett, jól használható“, a szakterületek bármelyikén megfelelni képes, „univerzális“ szakembereket képezni. Az iskolák viszont kénytelenek szembesülni vállalásuk és ígéretük lehetetlenségével: az ötéves, szakirányú belsőépítész képzés óta eltelt idő alatt sokszorosára nőtt mind kiterjedtségében, mind mélységében az egyes szakterületek iskolában elsajátítandó ismeretanyaga is.

Belátható, hogy ezt a tetemesre duzzadó „tananyagot“ a hároméves képzés tartama alatt képtelen vállalkozás „szakember“ szinten elsajátíttatni/elsajátítani. Az eredmény: a végzettek, egyik terület szakembereivé sem válnak.

A fentiekből következően, egyértelmű, hogy nem csak nevében, de tartalmában sincs Belsőépítész képzés. Drámai következményei jelenünkben láthatóak, a jövőben beláthatatlanok….