Folyamatos jelenlét, kritikus összegzés – részletek egy Detre Villő interjúból
Tudjuk nem elegáns gesztus, hogy a neves belsőépítész sikerekben gazdag pályafutásáról szóló rész ezúttal csak fotókról idéződik meg, de ezúttal kizárólag a szakmatörténeti részre kívántunk fókuszálni. Ennek tanulságai tavaly óta, mit sem vesztettek aktualitásukból, mindig tanulságos olvasmány lesz ifjabb, idősebb tervezőművészek számára egyaránt.
A fent említett interjú épp egy esztendeje jelent meg a Magyar Iparművészet 2008/3-as számában. Tudjuk nem elegáns gesztus, hogy a neves belsőépítész sikerekben gazdag pályafutásáról szóló rész ezúttal csak fotókról idéződik meg, de ezúttal kizárólag a szakmatörténeti részre kívántunk fókuszálni. Ennek tanulságai tavaly óta, mit sem vesztettek aktualitásukból, mindig tanulságos olvasmány lesz ifjabb, idősebb tervezőművészek számára egyaránt. És persze ebben is benne van az alkotó személyisége.
Detre Villő szakmagyakorlásról, a múlt és a jelen értékrendjeiről, az irányultságokról, az elvárásokról és mindezek változásairól alkotott véleményével kezdte gondolatmenetét.
Régen silány minőségű anyagokból hatalmas hittel és energiával próbáltunk valamit létrehozni az igényeit artikulálni nemigen tudó, de szerencsére beleszólni se mindig akaró beruházónak, az eredmény madárnyelven szólva veréb lett, ma sokszor inkább paradicsommadarat várnak el - semmiért.
A belsőépítészet nem tart semerre, hiszen nem egy irányuló folyamat. Ha úgy tetszik, már a barlangok, kunyhók belsejének kényelmesebbé tétele, nem is szólva a komolyabb építmények enteriőrkialakításairól, díszítéseiről, berendezéséről lefedi a belsőépítészet fogalmát, de hivatássá, szakmává csak az utolsó száz évben vált, akkortól, amikor az épületek iránti igények bonyolult szaktervezői közreműködést tettek szükségessé. Persze mindig voltak-vannak építészek, mérnökök, akik kifogástalanul uralják a belsőt is, azután van, aki csak belsőket tud és akar csinálni, van, aki főleg bútort, finom részleteket, dekorációt, színezést, világítást, van, aki csak tárgyakat, és mindez az életpálya során (de akár munkánként is) más és más lehet.
Abban a korszakban, amikor mi kezdtünk (az 1960-as évek), igen nagy szükség volt belsőépítész tervezőre, több okból is. Tömérdek tervdokumentáció készült, melyeknek körülbelül harmada épült csak meg, de az utolsó szögig meg kellett tervezni, rajzolni minden részletet egyedileg – hiszen alig volt szakipar, a mainál nagyságrendekkel kevesebb volt a beépíthető készgyártmányok száma. A nyílászáróktól kezdve a teljes bútorberendezést részletrajzokig lebontva kellett dokumentálni, kiírni, a súlyokat, felületeket, árakat kiszámítani – ezt az aprólékos feladatot képtelen lett volna egy szintén agyonhajszolt építészmérnök elvégezni,. Rengeteg bolt-, mozi-, színház-átalakítás készült, a polgári miliőt mindenhol el kellett tüntetni, „leálmennyeztetni”, bedeszkázni, „korszerűvé” tenni. Nagy igény volt erre.
Mára teljesen megváltozott a helyzet, s benne az építész és a belsőépítész munkája is. A sokféle gyártmány, építési szisztéma, na és persze a számítógép miatt rengeteg résztevékenységtől felszabadultunk, így az építészek önállóan le tudják bonyolítani a belsőkhöz a gyártmányalkalmazást, berendezés kiválasztást, mindezeket a beszállítók jórészt át is vállalják. (Naná!) A tervezői munka és az építési folyamat az üzleti élet felől rendkívül irányítottá vált, mindez és a költségkímélés sok épületnél feleslegessé tette a belsőépítészt.
Míg hajdan az egyedileg kitalált és végigrajzolt megoldások sokkal jobban kötődtek a tervezőhöz, már csak azért is, mert az ő művezetése alatt terv szerint valósultak meg (bár rossz minőségben és sokszor hiányosan), most a gyártmányok válogatását katalógusokból keverni-kavarni a szállítók, érdekek, jutalékok között „kiválóan tudják” a megrendelők maguk is – vagy a feleségük, vagy a sógornőjük biztosan lakberendező-tanfolyamot végzett, és ő választ.
A legtöbb lehetőségem sok társalkotó összefogására a budapesti 360 szobás Flamenco Szálló tervezésnél volt (építész: Dobozi Miklós). Még nagyon hatott rám a főiskolán belém ívódott szellemiség, az építészeti tervezés elejétől kezdve mindenben részt vettem, miért pont a társművészek irányításáról mondtam volna le? A belső terek koncepciójával teljesen egybeterveztem a szükséges művészi munkákat, mindent belerajzoltam a tervekbe (az általam kívánt művek helyét, méretét, formáját, anyagát) és persze kiválasztottam hozzá az alkotókat is. Szintem ind egykori évfolyamtárs volt, hiszen velük szót tudtam érteni, ismertem őket és megbíztam bennük. Amikor annak a bizonyos zsűrinek nagy lendülettel bemutattam elképzelésemet és a megvalósításra felkért művészeket, óriási volt a megrökönyödés és az ellenállás. Én ragaszkodtam mindenhez és mindenkihez, de valószínűleg csak azért sikerült átvinni koncepciómat, mert Jánossy György volt az építész zsűritag, akinek tetszett a fellépésem, így erőteljesen pártolt.
Nagy élmény volt művészbarátaimmal dolgozni, és szinte minden úgy valósult meg, ahogy elképzeltem, persze minden művész saját alkotó szelleme érvényesült saját művében, mégis összhang volt a tejes belsőépítészet területén. Minden bútor, tárgy, felszerelés kiválasztásában részt vettem, még a tányérok, szalvéták mintáiban, színeiben is ragaszkodtam ahhoz, hogy Kókay Krisztina, aki a falburkolat frízdíszítését festette, a terítéket is megtervezze, összhangban az egész térrel. Deés Enikő tervezte a személyzet öltözékét, az ünnepélyes megnyitó virágdíszítését az utolsó asztali csokor elhelyezéséig magam irányítottam. A Flamencóba még kétszer visszahívtak – a negyedszeri felkérés a legújabb tulajdonosváltáskor már vállalhatatlan volt.
A későbbi évtizedekben változtattuk a berendezést az új igazgatóval, a beruházó tanult szakembereivel kialakult jó kapcsolat, kölcsönös bizalom ekkor még lehetővé tette a belsőépítészeti tervezés sikerre vitelét. Az egész épületet szőröstül-bőröstül sajátoménak éreztem. Az átadásig…
Manapság erre nincs eshetőség. A megrendelő nagyhatalmú, nem ismer el senki mást, főleg a tervezőt nem, hiszen ő az, aki mindent jobban tud. A tervező dolgozzon olcsón, gyorsan, mutassa meg, milyen ötletei vannak, ő viszont majd megmondja, milyen legyen. No ez kicsit hasonlít arra a rémes régi állapotra, amikor alulképzett elvtársak leptek el minden posztot, ahol dönteni lehetett. A megrendelőm ma sem feltétlenül a saját kontójára önkényeskedik, hiszen majdnem mindent bérbe adnak, az állami és önkormányzati beruházásokban pedig a mi adóforintjaink és EU-s pénzek vannak. Felesleges épületek, felesleges mennyiségben nőnek ki a földből gomba módra, maga az építés az üzlet, tehát nem egy funkció betöltése a cél. Lélektelen megbízók, szakszerűtlen lebonyolítók, képzetlen, alkalmatlan, vagy végsőkig zsarolt, sarokba szorított, elkeseredett kivitelezők között áramlik ide-oda a jutalék és a körbetartozás. A belsőépítésszel pár évente átalakíttatják profilváltás miatt, amit elődje esetleg századok múlva is értéknek tekinthető módon tervezett meg, fenntartás-karbantartás most sincs, hamar lepusztul minden. Szinte semmilyen munkám nincs meg eredeti formájában. Vagy lerobbant régen, vagy már egészen más van a helyén. A szerzői jogot csak ugatja a szakmánk. Megörökíteni, lefotózni, a terveket tárolni nincs idő, rohanunk újabb és újabb megbízatások után.
Ha van valami, amit igen utálok az utóbbi korszakban, az az, ha a munkára való felkérés elején azt kérik, hogy mutassak képeket folyóiratokból, vagy régebbi munkáimból, hogy milyen lesz a terv. Milyen „stílusú”?(!) De hiszen most kezdeném a kitalálását! Látványtervet mutatni életveszély. Más módszerek kellenek, más mélységű rajzolás, ki kell bírni a folytonos ugráltatást, megalázási kísérleteket, és nem szabad túl komolyan venni. És még erőszakosabbnak kell lenni, ha el akarunk érni valamit.
Újra és újra felmerül a vád, hogy magát a „belsőépítészetet” nem igazán oktatják. Akik jó színvonalon gyakorolják szakmánkat, kevéssé érnek rá tanítani. A belsőépítész munkája olyan mértékben igényli minden fázisában a személyes közreműködést, s a fent vázolt társadalmi környezet miatt olyan óriási időráfordítást igényel (messze a szerződésben foglaltak felett), hogy a komoly oktatói munka nem fér bele az életünkbe. Pedig tervezést csak élesben lehet tanulni – fejezte be gondolatait Detre Villő.
Őszinte, szomorú és bátor vallonmás ez, társadalmi tükörképnek is felfogható…
Gyürky András - belsőépítész